A 36 ezer km magasan keringő, a földfelszín adott egyenlítői pontja
fölött állni látszó geostacionárius holdak egyszerre nagy területet
figyelhetnek – bár a magas földrajzi szélességeket, a poláris vidékeket
nem érik el. A riasztás helyének önálló meghatározására viszont nem
képesek, ezért kénytelenek a segélyhívó berendezés által továbbított –
műholdas helymeghatározáson alapuló – pozíciókat elfogadni – ha
egyáltalán rendelkezésre áll ilyen információ. Gond lehet akkor is,
amikor az alacsony horizont feletti magasságnál látszó geostacionárius
műhold és a segélyhívó közti látóirányt valami akadály (pl. egy magas
hegy vagy mély völgy) blokkolja.
A műholdas keresési és mentési rendszerek továbbfejlesztése, a közepes
magasságú Föld körüli pályán keringő navigációs mesterséges holdak
bevonása megoldja a fennmaradó gondokat. A 20-30 űreszköz közül nagy
valószínűséggel mindig és mindenhol látszik egy vagy több. A hálózat
késedelem nélkül továbbíthatja a vészjelzéseket, ami a bajba jutott
hajók, repülőgépek, expedíciók számára életmentő lehet. Az ESA és az
Európai Bizottság közös Galileo műholdas navigációs programja része
lesz a kiépülő nemzetközi MEOSAR rendszernek, amely közepes
pálymagasságú műholdakat alkalmaz keresési és mentési feladatokra. A
Galileónak ez a szolgáltatása két komponensből áll majd. Az első
teljesen kompatibilis a most is működő KOSZPASZ-SARSAT rendszerrel: a
működésbe hozott jeladóktól indított segélykéréseket a mentést végző
szervezetek felé továbbítja. A második komponens újítása abban áll,
hogy a segélykérő berendezés számára visszajelzést is küld. Ezzel
tájékoztatja a katasztrófa áldozatait arról, hogy az üzenetet
továbbította, a segítség már útnak is indult. Forrás: ŰRVILÁG hírportál
Kapcsolódó cikkek: