1984 februárjában, az STS-41-B küldetés során pályára helyezték a Challenger űrrepülőgép rakteréből a Palapa-B-2 indonéziai és a Westar-6 amerikai tulajdonú kommunikációs műholdakat. Ám – saját műszaki hibáiknak köszönhetően – egyik sem állt rá a megfelelő pályára a Shuttle rakteréből történt kibocsátás után. A NASA vezetése nem sokkal a hibák felfedezése után megállapodott a Palapa és a Westar cég képviselőivel: befogják, majd egy űrrepülőgép rakterében visszahozzák a Földre a két „lázadó” műholdat. Tekintve hogy nem kevés anyagi áldozatba került a legyártásuk, vétek lett volna lemondani eme két rakoncátlankodó mesterséges égitestről. Ebből a nem kis teljesítményből az igazgatóság is profitálni kívánt: ha sikerül véghezvinni, amit elterveztek, akkor azzal újabb bizonyítékát tudnák adni az űrrepülőgép-flotta hasznosságának és sokoldalúságának az űrkutatást ellenző emberek számára. Tehát az űrhivatal nagy dobás előtt állt, ám a bukás esélye is igen nagy volt: egyrészt ilyesmit még soha senki meg sem kísérelt ezelőtt, mivel korábban egyszerűen nem létezett olyan űreszköz, amely képes lett volna műholdakat visszahozni a Föld körüli pályáról. Másrészt a műholdak befogása és visszahozatala nem éppen egyszerű és kockázatmentes művelet.


Mindenesetre elfogadták az elképzelést, hogy megkísérlik visszahozni a műholdakat. Voltak, akik ellenezték a tervet, de a többség akarata győzött. A „kössük össze a hasznosat a még hasznosabbal” elvből kiindulva úgy döntött a NASA vezetése, hogy már a felszállást se üres rakodótérrel végezze el a gép. Két másik kommunikációs műhold (a kanadai Telesat-H és az amerikai Syncom-IV-1) felszállítása és pályára helyezése előzte meg a műveleti tervben a "műholdvadászatot". Hogy a legénység véletlenül se unatkozzon, még egy tudományos kísérletet is elhelyeztek az űrrepülőgép kabinjának középfedélzetén. Kémiai jellegű megfigyeléseket és a sugárzás mérését kellet elvégeznie az éppen erre beosztott asztronautának. A nemrég felavatott, vadonatúj Discovery űrrepülőgép kapta meg feladatául az STS-51-A névre keresztelt űrrepülés végrehajtását. Parancsnoknak Frederick Hauckot nevezték ki, aki már járt egyszer odafenn a Challenger másodpilótájaként, az STS-7 küldetés során. Másodpilótájának az újonc David Walkert jelölték ki. A legénység tagja volt továbbá Anna Fisher, Dale Gardner és Joseph Allen. Hármójuk közül csak Fisher volt újonc, de mindhárman küldetésspecialista rangban vághattak neki a végtelen világűrnek. A másodpilóta sajnos 2001-ben eltávozott a földi világból, viszont a legénység többi tagja még ma is közöttünk él. Anna Fisher jelenleg is aktív űrhajós a NASA-nál, bár az STS-51-A óta nem járt odafenn.


Miután a Discovery megérkezett a menetrendszerű 39A jelű indítóállásba, és a Kennedy Űrközpont seregnyi technikusa elvégezte a startot megelőző előkészületeket, a pompás repülőszerkezet mennydörgés közepette elindult a világűr felé, floridai idő szerint reggel negyed nyolckor. A repülés első napja relatíve unalmasan telt a személyzet számára: a gép a sikeres pályára állás után fokozatosan tovább emelte a keringési pályájának a magasságát a manőverező hajtóműveinek segítségével, hogy a kívánt felszín feletti magasságban legyenek.

Az igazi izgalmak a repülés második napján kezdődtek. Ezen a napon került sor a kanadai, majd a következő napon az amerikai kommunikációs műhold kibocsátására. Szerencsére mindkét művelet hibátlanul sikerült, jöhetett a "nagyobb falat", a régóta várt „műholdvadászat”. A negyedik napon a Shuttle végrehajtott egy sor jelentősebb pályamódosító manővert, majd az ötödik napon megközelítették a Palapa-B-2-t. Miután a sikló odaevickélt a jószág közelébe a végtelen fekete semmiben úszva, Allen és Gardner űrhajós páros űrsétára indult. Gardner a manőverező rakétaszék, az MMU (Manned Maneuvering Unit) segítségével eltávolodott a Discovery-től, majd egy speciális eszköz segítségével "megragadta" a műholdat, és a rakétaszék hajtóműveinek jóvoltából a raktérbe vontatta a testet. Ezt követően Allen segítségével elhelyezték az egyik tárolórekeszben, ahonnan nem sokkal korábban útjára indult az egyik kereskedelmi műhold. A művelet során Fisher űrhajós segítette őket, az űrrepülőgép robotkarját irányítva a jármű belsejéből. Az űrhajósok alaposan leizzadtak, ám az irányítóteremben a repülésirányítók kissé fellélegzetek. Egyik műhold begyűjtése kipipálva.


Az űrsétázó páros kapott egy nap pihenőt, ameddig az űrrepülőgép elegánsan átmanőverezett a Westar-6 közelébe. Amint ez megtörtént, a Gardner-Allen páros ismét kiszállt a járműből, hogy immár rutinos műholdbegyűjtőként elhelyezzék a Westar-6-ot a másik tárolórekeszben. Ezúttal valamivel simábban ment a művelet: az előző hat órás űrséta helyett most már kicsit kevesebb, mint öt és háromnegyed óra alatt elkészültek a feladattal. Határtalan volt az öröm fenn a világűrben és lenn a Földön is: sikerült! Megvannak a műholdak!


Most már csak haza kellett térni a begyűjtött "zsákmánnyal". Hauck és Walker előírásszerűen hazavezették a Discovery-t, landolva vele a Kennedy Űrközpont leszállópályáján 1984. november 16-án. A majdnem nyolc napos űrrepüléssel az amerikai űrhivatal űrtörténelmet írt: bebizonyosodott, hogy valóban vissza lehet hozni a Space Shuttle segítségével műholdakat a világűrből. Mindezen siker ellenére többet ezt a műveletet nem végezték el, nem hoztak vissza azóta műholdakat a Shuttle rakterében. Hogy miért? Nos, azon egyszerű oknál fogva, hogy a műholdak visszahozatala várakozáson felüli mértékben drágának bizonyult, és a műholdakkal foglalkozó cégeknek nem éri meg mélyen a pénztárcájukba nyúlni egy-egy ilyen művelet céljából.

Még ugyan azt is tervezték korábban, hogy a Hubble-űrtávcsövet is megmentik a tűzhaláltól, ám a Columbia tragédiája keresztülhúzta e számításokat. 2003 óta a NASA nem kockáztathat emberéleteket ilyen célok megvalósítása érdekében.

Összegezve, az STS-51-A ragyogó teljesítményével méltán foglalja el kiemelkedő helyét az űrrepülőgépes küldetések sorában. A Discovery és a legénység is jó munkát végzett. (Képek és forrás: NASA)