A 36 ezer km magasan keringő, a földfelszín adott egyenlítői pontja fölött állni látszó geostacionárius holdak egyszerre nagy területet figyelhetnek – bár a magas földrajzi szélességeket, a poláris vidékeket nem érik el. A riasztás helyének önálló meghatározására viszont nem képesek, ezért kénytelenek a segélyhívó berendezés által továbbított – műholdas helymeghatározáson alapuló – pozíciókat elfogadni – ha egyáltalán rendelkezésre áll ilyen információ. Gond lehet akkor is, amikor az alacsony horizont feletti magasságnál látszó geostacionárius műhold és a segélyhívó közti látóirányt valami akadály (pl. egy magas hegy vagy mély völgy) blokkolja.

A műholdas keresési és mentési rendszerek továbbfejlesztése, a közepes magasságú Föld körüli pályán keringő navigációs mesterséges holdak bevonása megoldja a fennmaradó gondokat. A 20-30 űreszköz közül nagy valószínűséggel mindig és mindenhol látszik egy vagy több. A hálózat késedelem nélkül továbbíthatja a vészjelzéseket, ami a bajba jutott hajók, repülőgépek, expedíciók számára életmentő lehet. Az ESA és az Európai Bizottság közös Galileo műholdas navigációs programja része lesz a kiépülő nemzetközi MEOSAR rendszernek, amely közepes pálymagasságú műholdakat alkalmaz keresési és mentési feladatokra. A Galileónak ez a szolgáltatása két komponensből áll majd. Az első teljesen kompatibilis a most is működő KOSZPASZ-SARSAT rendszerrel: a működésbe hozott jeladóktól indított segélykéréseket a mentést végző szervezetek felé továbbítja. A második komponens újítása abban áll, hogy a segélykérő berendezés számára visszajelzést is küld. Ezzel tájékoztatja a katasztrófa áldozatait arról, hogy az üzenetet továbbította, a segítség már útnak is indult.

Forrás: ŰRVILÁG hírportál